Újra itthon

 Eleged van abból, hogy noha estédet csendes borozgatással töltötted a barátaiddal egy szórakozóhelyen, másnap reggel nem tudod felvenni a kabátod, mert a füstszag súlyától szinte magától hullik le rólad? Eleged van abból, hogy mások károsítják a te egészséged? Mert nekem igen.

Nagyon ritka, hogy egy szórakozóhelyen elkülönítenek nemdohányzó részt, s ahol megpróbálják, ott sem eredményesen. Vannak például helyek, ahol a látszat fenntartása érdekében kiteszik a táblát, hogy „Nemdohányzó asztal”, ám ez sokkal inkább az asztal mellett ülőkre vonatkozik, mintsem hogy a levegő tisztaságát garantálja. Arra ugyan megfelel, hogy esetlegesen dohányzó asztaltársaink távolabb mennek füstölögni, megosztva ezzel az egységet, elrontva az egész estét.

Ha drasztikusan idealista lennék, azt mondanám, hogy talán a dohányzás teljes betiltása az egyetlen végleges megoldás. De magam is látom, hogy erre sem mód és lehetőség nincs, sem eredményre nem vezetne. Szabályozásokra van szükség. És ez mindig nehezebb út, mint a teljes betiltás. Nem csak betartani nehezebb, de megalkotni a szabályokat, megkeresni a középutat.

Megfigyeléseim alapján a dohányos, azokon az eseteken kívül, amikor csak kedvtelésből, hiányérzetét csillapítandó gyújt rá, általában várakozás, alkohol vagy idegesség hatására kezd dohányozni (nem számítva a reggeli kávé mellé járó elmaradhatatlan szálat, illetve a valamely dolog elintézését megelőző „még elszívok egy cigit és megiszom egy kávét” kijelentést). Az idegesség előfordulási helyeit roppant nehéz konkretizálni, így erre egyértelműen nem hozható szabályozás. Belmontban (USA) november 8-án lép életbe a reggeli kávé mellé járó cigarettáról szóló törvény, mely szerint az otthon dohányzókat 1000 dolláros pénzbírsággal sújtják. Ez már szerintem is túlzás. Gyermekeinket természetesen védeni kell, de ez egyszerű intelligenciakérdés: egy felelősen gondolkodó szülő nem szeretné a saját gyermeke tüdejét tönkretenni saját káros szenvedélyével.

Terhes nők esetében már lényegesen sötétebben látom a kérdést, minthogy ennek sokkal súlyosabb következményei lehetnek. Talán azt még képes vagyok elfogadni, hogy a dohányzó nők ebből a szempontból áldozatnak tekintik a terhesség csodáját, ám az megbocsájthatatlan, ha meghozhatatlannak. Az ő dohányzásukat be lehetne tiltani, de erre vannak a védőnők, akik figyelnek a kismamákra. Ilyen, a dohányzást teljes egészében tiltó rendelkezésre tehát meg ebben, az általam legsúlyosabbnak ítélt esetben sem lehet szó. Teljes tiltásnak tekintem ezt az amerikai rendelkezést, hiszen hol dohányozzon kedvére az ember, ha már otthon sem teheti ezt meg?

Nézzük tehát azokat a megmaradt, szabályozhatónak ítélt szituációkat, melyekben „indokolt” rágyújtani. Várakozás vonatra, buszra, egyetemi órára. Németországban a várakozás kérdését véleményem szerint felemás megoldást választottak: a vasútállomásokon kijelöltek néhány négyzetméternyi területet sárga festékkel és egy hatalmas hamutállal, s ezzel megoldottnak tekintették a kérdést. Talán olyan vasútállomásokon jól is működhet, ahol a peron legkülső, fedetlen részén van ez a kijelölt hely, de a meglátogatott jónéhány vasútállomás közül egy ilyen sem volt. Véleményem szerint olyan ez, mintha egy medence egyik sarkát más színű kővel borítanánk, s azt kijelölnénk, mondván ott szabad vizelni. Mint látjuk, ezek a megoldások akár jó ötletnek is tűnhetnek.

Anglia egyes vasútállomásain nem csak a padló magasságáig jutott a jelölés, egy egész üvegkalitkát építettek a füstölögni vágyóknak. Az ilyen helyeken megmaradt a német megoldás okozta megaláztatás érzés (bár lehet, hogy a kijelölt helyre állítás csak bennem, a nemdohányzóban kelti a sarokba állított, kukoricára térdepeltetett gyermek asszociációját, és ezért gondolom ezt a helyzetet megalázónak), viszont ott van az elrettentő füstfelhő is, mely a szellőztető berendezés működése ellenére is egyrészt ijesztő látványt nyújt, másrészt még egy dohányos számára is gyomorforgató mennyiségű.

Az egyetem előtti hatalmas, füstbe burkolózó tömeg megszokott látvány: egyikőnk sem vitatja, hogy ez már nem a gimnázium, ahol elmegy a dohányos a közeli folyópartra, hogy ott gyújtson rá, teljesen természetes, hogy a kapun kilépve már egyik kezében a doboz, másikkal pedig az öngyújtója után kutat a zsebében. S mi, nemdohányzók még ki sem léptünk az épületből, s máris áthatolhatatlan füstfelhőbe ütközünk. Ez persze nem tűnik fel a dohányzóknak. Számukra a füstszag a világ legtermészetesebb, legszebb, legédesebb illata. Mondhat nekik bárki bármit és akármilyen hangnemben, akkor sem fogja rábírni magát, hogy az ajtón kilépve, a szabad levegő édes illatát akarja érezni először, hanem a nikotin keserű bűzét. Éppen ezen szeretne változtatni a nyárra tervezet szabályozás, miszerint Szegeden is tilos lenne középületek előtt dohányozni. Ám ezzel az intézkedéssel csak a füstfelhőt eregetik át az utca túloldalára.

Magam a dohányzók szemszögét, az Európai Bizottság pedig az emberek közötti közvetlen érintkezéseket – melyekben a dohányzás, a füst kellemetlenséget okozhat – szemlélve jutottunk közös megállapításra: megtiltanánk a dohányzást minden olyan helyen, ahol az emberek közel állnak vagy ülnek egymáshoz, így a munkahelyeken, a középületek bejárata előtt, a busz- és villamosmegállókban és a stadionokban. Egy másik, enyhébb elképzelés megengedné a dohányzást az ételt fel nem szolgáló vendéglátó helyeken. Talán elképzelhető más, logikusabb megoldás, ám a tökéletes sosem lesz megvalósítható.

bnm

Forrás: Szte-reo 2009. április