Újra itthon

Nehéz és hálátlan feladat a dohányosok érdekeit védő cikket írni, azonban úgy érzem, feltétlenül érdemes, mivel rengeteg embert érint. A probléma természetesen nagyon összetett, s mindjárt kezdetben le kívánom szögezni, szó sincs arról, hogy amellett kívánnék érvelni, hogy bárki bárhol kedvére dohányozhasson. Azonban azokat a szigorításokat, melyeket Szegeden idén nyáron, illetve országosan az elkövetkező években kívánnak bevezetni, mindenképpen túlzásnak érzem, hiszen bárhogy is nézzük, a magyar felnőtt lakosságnak mintegy egyharmadát korlátozzák ezek a szabályok, így nem mondhatjuk, hogy egy szűk réteg problémájáról lenne szó.

Kezdjük a sort az imént említett szegedi rendelkezéssel! Júniustól tilos lesz a dohányzás a szegedi közterületek bizonyos részein, ezek egy részével maximálisan egyet tudok érteni – sőt, talán minden dohányos így van ezzel – míg másokkal már kevésbé. Az, hogy temetőkben, játszótereken, óvodák és templomok bejáratánál nyártól nem hódolhatunk káros szenvedélyünknek, valóban üdvözlendő dolog, de a közintézmények utcafrontjával és a nyitott buszmegállókkal kapcsolatos korlátozást már nehezebb elfogadni – és nehezebb is lesz elfogadtatni. Talán enyhe túlzásnak fog tűnni, de ha mindenki becsukja a szemét egy pillanatra, és maga elé képzel húsz köpenyes-papucsos beteget, akik a kórház bejáratától ötven méterre, a Semmelweis utca másik oldalán füstölögnek, vagy kétszáz egyetemistát, akik háromnegyed tizenkettőkor, két szeminárium közt kivonulnak a Nyugi bejárata elé elszívni egy-két cigarettát, alighanem meg is találta a fő problémát a korlátozással kapcsolatban. A buszmegállókkal kapcsolatban pedig egyszerűen értelmetlennek látom a teljes tiltást, mivel egy normális, intelligens dohányos mindig odafigyel, hogy ne gyerek közelében dohányozzon, hogy ne fújja másra a füstöt, és ne legyen terhére másoknak. Aki viszont ezekre nincs tekintettel, azt a korlátozás sem fogja érdekelni, és ugyanezt gondolom a csikkek eldobálásáról is: aki a kukától fél méterre eltapossa a csikket, az ugyanúgy meg fogja tenni júliusban is.

A következő sarkalatos pont a vendéglátóhelyeken való dohányzás. Európa legtöbb országában ezt már korlátozzák, és egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy erre itthon is szükség van, ám nem mindegy, hogy milyen módon történik mindez. A problémát kettéválasztanám: a kocsmáknak és az éttermeknek más-más elbírálás alá kellene esnie. Az éttermekkel kapcsolatban magam is egyetértek a tiltással, hiszen még a dohányosok közt is sok olyan van, akit evés közben zavar a füst – bár azt azért hozzátenném, hogy ha egy étterem két-három elkülönített(!) helységből áll, nyugodtan rábízhatnák a tulajdonosra, hogy ezek közül egyet kinevez-e dohányzó helyiségnek. A másik megjegyzésem, amit ehhez hozzáfűznék, az lenne, hogy nem kellene feltétlenül minden olyan helyet étteremnek tekinteni e tekintetben, ahol valamilyen ételt szolgálnak fel, mert meglátásom szerint nagyon is komoly különbség van egy italt is árusító étterem, és egy ételt is árusító kocsma között.

Utóbbiakkal – kocsmákkal, bárokkal, pubokkal kapcsolatban – a spanyolországi példát tartom követendőnek. Itt három évvel ezelőtt hozták meg azt a törvényt, amely a nagyméretű, száz négyzetméternél nagyobb helyeken csak akkor engedélyezi a dohányzást, ha a tulajdonos külön nemdohányzó helyiséget létesít, s ez utóbbinak mérete legalább a teljes terület hetven százalékát ki kell tennie, azt sem mondhatjuk tehát, hogy „egy kis lyukba bezárják azt, aki nem füstölög”. Ez így rendben is van, ne szagolja a füstöt, aki nem akarja, de annak, aki egy-két pohár sör mellé néhány cigarettát is szeretne elszívni, legyen meg a lehetősége erre. A törvény másik fele szerint a száz négyzetméternél kisebb alapterületű, egyterű egységekben a tulajdonos maga határozhatja meg, hogy engedélyezi-e a dohányzást vagy sem. Ez nálunk elsődlegesen az ún. garázskocsmákra, talponállókra vonatkozna, ezekről pedig alighanem nyugodtan kijelenthetjük, hogy aki eddig nem járt ilyen helyekre, az a dohányzás betiltása után ugyanúgy nem járna, és ezen intézmények törzsközönségét – ez egyetlen esetben statisztikai adatok nélkül, pusztán megérzésből mondom – legalább nyolcvan százalékban dohányosok teszik ki.

A harmadik kategória – erről Magyarországon egyelőre szó sem esett –, az otthoni dohányzás betiltása, amelyre nemrég Belgiumban indult kezdeményezés. Ez véleményem szerint már egyértelműen túllép bizonyos határokat, a magánemberek otthoni viselkedésének szabályozása a kérdésben megszólaló szakértők szerint is aggályos. A korlátozás itt elsődlegesen a gyermekek védelmét szolgálja. Pedig ez nem törvényi szabályozás, hanem egyszerűen intelligencia kérdése. Súlyos problémának tartom én magam is, ha valaki kicsiny gyermeke mellett dohányzik, de – mindamellett, hogy az ellenőrzés módja is igen kérdéses lenne – a teljes tiltás itt is tökéletesen értelmetlennek tűnik, hiszen nonszensz, hogy egy huszonéves, gyermektelen párocskához egy reggel bekopogjon a rendőr, mert a szomszéd meglátta az ablakból, hogy az egyikük rá merészelt gyújtani a saját konyhájában! S csak egy halk kérdés a végére: ha az ember nem gyújthat rá az utcán, a munkahelyén, a kocsmában és otthon sem, tulajdonképpen hol lehet dohányozni?

Összességében tehát úgy vélem, hogy ennek a kérdésnek, ennek a problémának a megoldása nem az egyre súlyosabb és egyre szigorúbb szabályozások bevezetése lehet, hanem az, ha tekintettel tudnánk lenni egymásra – legalábbis egy idealizált világban így működne a dolog. Aki dohányzik, figyeljen másokra, a gyermekekre; ha nem muszáj, ne dobálja el a csikkeket, és ha megkérik, hogy adott helyen és időben ne dohányozzon, tegyen ennek eleget. Persze ehhez kell a másik oldal is, csak akkor várjuk el, hogy valaki kulturált emberhez méltó viselkedést tanúsítson, ha kultúremberhez méltó módon szólunk hozzá, s nem ordibálva, káromkodva. És még valami, amire tekintettel lehetnének: nem csak a nemdohányzóknak vannak jogai.

pytho

Forrás: Szte-reo 2009. április